2012. április 30., hétfő

A kórház

A kórházi ottlét egész jól eltelt, igazán nem volt okom panaszra. Amennyire féltem a csecsemősök viselkedésétől, annyira nem volt gondom senkivel sem. 
Még szülés után amikor végre együtt lehettünk, András hozta oda az ágyamhoz Pacust, hogy mellre helyezze. Én nagy ijedelmemben, hogy ekkora kis pici babát hogyan fogjak meg, csak annyit mondtam, hogy "Ne! Várjuk meg a segítséget, nem merem megfogni!" Biztos furcsa, de tényleg féltem, mert nem akartam fájdalmat okozni a kicsi babánknak. Sajnos az már itt kiderült, hogy a természet nem áldott meg nagy mellbimbóval - bár szerintem azért nem olyan mini- így Andrásnak később haza kellett mennie a bimbó kiemelőért. Mivel a szülőszobán még nem tudtam pisilni, megkatétereztek, de  a kórtermemben kísérve már nem volt később probléma, én jeleztem mielőtt kérdezték volna, hogy nagyon kell pisilnem. 
Szóval áttoltak egy kétágyas kórterembe, de akkor Ádám még nem jött velem, őt egy kicsit berakták inkubátorba, mert nagyon fázott. Közben András amolyan férfiasan bepakolt a szekrényembe és lassan elköszöntünk egymástól. Megbeszéltük ki kinek üzen, ki kit hív fel. Bár a telefonok egész nap csörögtek - még nálam is, amit utólag megjegyzek, hogy kicsit terhes volt mindannak ellenére, hogy nagyon jól is esett a sok-sok aggódás. A legkeményebb a védőnőm volt, aki az e-mail címemet akarta elkérni, majd amikor közöltem, hogy éppen szülni fogok, elkezdett úristenezni, amitől tök mérges lettem. Majd mondtam neki, hogy ne haragudjon de jön a fájás, nem tudok beszélni. Ekkor még nem a szülőszobán voltam, természetesen oda nem vittem telefont. :)

A kétágyas szobában a 2 ágy között volt 1-1 kiságy, az ágyakkal szemben egy pelenkázó, fürdető kád (nem itt fürdettek), mosdó. Volt külön kuka a sima szemétnek és a pelenkáknak is. A szobákhoz 3 ajtó tartozott. Egy a folyosóról nyílt, a másik kettőn keresztül meg folytak a vizitek, így jártak szobáról szobára az orvosok. 

A szomszédom egy nagyon aranyos és segítőkész lány volt, második babájával, aki sajnos nem volt vele egy fertőzés végett, ő járt szoptatni hozzá. Így elég keveset volt a szobában, de mindenben segített.

Így amikor pisilnem kellett és fürdeni mentem volna, és már Ádám is velem volt a szobában, feszülten járkáltam a szobában, hogy mikor jön már valaki, hogy elmehessek pisilni, fürdeni... Aztán jött egy csecsemős, aki közölte, hogy rakjam a kiságyba Ádámot és menjek, otthon is meg kell majd oldanom. 

Elsőre a higiéniával nem volt gondom, tiszták voltak a wc-k és a fürdő is, igaz az állapota nagyon gáz volt. Aztán később én is szembesültem az összevérezett wc ülőkékkel, padlóval és volt, hogy még az ajtó is véres volt. Nesze neked gátseb és steril körülmények, csak reménykedtem, hogy nem fogok elkapni semmit. Domestos-os törlőkendővel jártam pisilni, és bár én nem ültem rá a wc-re (papírülőkével is csak egyszer), mindig áttörölgettem az ajtó kilincsét, a wc lehúzóját, a wc ülőkét, és szemetes tetejét is. Sőt, mindezt magam után is megtettem. 

Az aranyerem nagyon kijött, de a gátseb miatt nem éreztem. (Itthon azóta is). A gátsebemre elejétől fogva ráültem, de 1-2 napig nagyon éreztem, kellemetlen volt. 

Az első pelenkázást nekem kellett tök egyedül megoldanom, jól meg is lepődtem, amikor Ádámot kibontva egy nagy adag fekete valamit találtam a pelusban, amiről később kiderült, hogy ez a magzatszurok. Rengeteg törlőkendőt elhasználtam, kissé suta voltam, de azóta sokat javult a helyzet.
Pelenkázások közben Ádám folyton bepisilt, vagy bekakilt, így mind a pelenkázó alátéteket, mind a pelusokat csak úgy fogyasztottuk. A kórházban 2-es méretű pelust kaptunk (3-at egy napra), és otthonról is 2-es pelust vittem (nem vettem észre), így azt is András hozott be nekem másnap 1-es méretben. 

A popsi törlőkendők nagyon fogytak, azt gondoltam hogy egy 30-as bőven elég lesz.... hát az utána behozott 70 vagy 80 darabos is elfogyott. 

Ádám nem aludt mellettem - sokan maguk mellé fektették - én nem mertem. De a kezem végig ott volt átnyúlva a kiságyon, és csak így tudtam elaludni. 

A kórházi kaja nem volt rossz, bár meglepően tapasztaltam, hogy a nagy szoptató barát kórházban volt, hogy ebédre borsófőzelék és székelykáposzta közül lehetett választani. Én jól ettem, megettem mindent, de hát baromi éhes is voltam folyton. Egyfolytában!!!! (Azóta is). 

A szoptatás nem volt egy egyszerű történet, de inkább Ádám miatt, mint miattam. A tejem harmadnapra rendesen beindult, Ádám viszont nagyon aluszékony volt. Nehezen tudtam kelteni etetéshez és hamar el is aludt cicin is. Rendben, hogy nehéz és fárasztó volt a szülés, viszont elég gyors ütemben csökkenni kezdett a súlya és be is sárgult, aminek következményeként inkubátort hoztak neki (szerencsére mellém) és kék fény alá rakták. Megdicsértek, hogy milyen ügyesen kezelem a helyzetet, bár azt már nem látták, hogy mikor ketten maradtunk a kisfiammal nagyon sírtam. Leragasztották a kis szemét és hasra fektették, ami nagyon nem tetszett neki (én később átforgattam).

Ádám ahogy a 4D-n is, folyamatosan grimaszolt álmában. Hol lebiggyesztette a száját, hogy ráncolta a homlokát, hogy felhúzta a szemöldökét, hol mosolygott. Néha hatalmasakat rángott, mintha megijedt volna valamitől. 

Ádám amúgy nagyon fázós kisbaba volt a kórházban (itthon már hozzászoktattuk a normális hőmérséklethez), nagyon be kellett bugyolálni. Szinte kék volt a bőre a drágaságomnak.

Általában véve egy hangja nem volt, míg körülöttünk folyton üvöltöttek a gyerekek. Aztán volt nekünk is egy pocakfájós éjszakánk (azóta több is) és volt nagy sírdogálás. 

András jött mindennap, délelőtt és délután is látogatni, gondosan ügyelve a látogatási idő betartására. Mindig hozta nekem az utánpótlást - főleg betétből és wc papírból.

Aludni nagyon keveset tudtam a kórházban, mert ha éppen Ádám már aludt, akkor sírt a szobatárs kisbabája (időközben új szobatársat kaptam), vagy horkolt a szobatársam (kegyetlenül), vagy a többi baba sírt a másik szobákban.

Egy napot sajnos rá kellett húznunk a kórházban a sárgaság miatt. Közben Ádám megkapta az első oltását, megnézték a csípőjét, és többször vettek tőle vért is fertőzéseket és sárgaságot nézve. Azóta is kék a kézfeje.... kicsit szétbökték a vénáját szegénykémnek.

A csecsemősök végig aranyosak voltak, minden kérdésemre válaszoltak, segítettek. Néha már-már kellemetlennek éreztem a sok segítség kérést, én mentem kérdezni ha kellett - ha nem. 
Egy nővér volt, aki elég kis bunkócska volt, megpróbáltam vele nem foglalkozni. 

Amikor végre hazajöhettünk, András behozott 3 ajándékcsomagot, egyet a csecsemősöknek, egyet pedig a szülésznőknek és egyet pedig annak a szülésznőnek, aki Aliznak köszönhetően úgy volt velem a szülés alatt, mintha fogadott szülésznőm lett volna. Köszönöm Aliz még egyszer!!!!  Emellett Aliz sütött linzert is, amit szintén odaadtunk nekik. Igaz csak a végén, így nem lettek lekenyerezve előre, de szerencsére nem is volt velük gondom. 

Most már itthon vagyunk lassan egy hete, és 1 napja már csak hármasban. Pacuska jól van, nagyon ügyes, stramm kis kölyök, és már egyre ügyesebben eszik is.

Még egy érdekesség Ádám születésével kapcsolatban: Édesanyám anyukája 90 évvel ezelőtt, 1922-ben pontban azon a napon látta meg a napvilágot, mikor Ádám: Április 19-én. 


2012. április 29., vasárnap

Ádámmal


"Így születtem" II. - A legnehezebb és legszebb nap

Amikor eljött reggel 5 óra, elkezdődtek a fájások is. Ezek még nem voltak erősek, de már egyértelműen annak a jele volt, hogy Ádám meg fog születni hamarosan. Lázat mértek, vizeletet néztek, telt az idő, és egy idő után ezek a fájások is el kezdtek erősödni. Ekkor már néztem a telefonomon az időt, mértem a fájásokat - 7 percesek voltak. Folyamatosan kijártam pisilni és a fájások is kezdtek sűrűsödni. Közben András sms-ekkel bombázott, aggódott értünk, ugrásra készen várta otthon, hogy mikor jöhet hozzánk, mikor kezdődik a "Szülés". 10 körül már olyan fájásaim voltak, hogy folytak a könnyeim. Kapaszkodtam a rácsos ágy végébe és vergődtem, egy idő után már a könnyeim is kijöttek néha-néha. Javasolták, hogy álljak be zuhany alá és engedjem a hasamra a forró vizet, az kicsit ellazít. Először csak 5 percre álltam be, aztán mondták, hogy menjek vissza és nyugodtan álljak ott egy fél órát is. Én először spóroltam a vízzel. :) Aztán közben hozták a reggelit, de nem tudtam enni, mert a fájások már 3 percesek voltak és kapaszkodtam mindenben amit elértem. Azt mondták 10 körül megvizsgálnak, de eltelt 3/4 óra és nem jött értem senki. Ekkor egy másik kismami, aki még nem a szülés miatt feküdt be, mondta, hogy szerinte szóljak, amit meg is tettem könnyeim kíséretében. Nem tudom mennyire voltam ekkor nyitva, de azt tudtam, hogy nem nagyon. Ennek ellenére elküldtek előkészíteni a szülésre. András ekkor már a váróban volt, nem bírta tovább otthon, nem várta meg míg szólok neki.

Amúgy az alábbi sms-ek érkeztek Tőle reggel:
06:37 - Szia Drágaság! ???? Remélem minden rendben... Csókok
06:52 - Ahogy mehetek, indulok is. A papás ruha ha a táskádban van, valahogy majd juttasd ki ;-) Beszéltem főnökömmel, ők ugyanígy voltak. Folyamatosan jöttek a rövidülő fájások, majd a gyerek.
07:19 - (panaszkodtam, hogy ez nagyon fáj) Drágaság! Sajnos kimaradtak a fájások, így most biztos sok ez. Kárpótol Pacus mindenért! Szeretlek!
09:11 - Szia Dorcim! Hogy vagytok?
10:17 - Szia Kincsem! ?????
10:27 - Itt vagyok kint az emeleten.

Szóval ott tartottunk, hogy akkor mehetek és megkapom a beöntést és előtte a nagy sietség miatt a borotválást is. Elnézést kértem, mondtam, hogy nagyon siettem, nem mertem már otthon semmit sem csinálni. De pikk-pakk megcsinálta a nagyon kedves hölgy és megkaptam a beöntést is. A wc előtt álldogáltam, vártam, hogy hasson. Addig vártam, hogy szinte úgy robbantam be a wc-be és sikerült is azt szépen elrendeznem. Teljes pánikban voltam, hogy most akkor mit csináljak, közben jöttek a nagyon erős fájások. Majd összegörnyedve, zihálva nekiálltam takarítani, nem mertem úgy otthagyni és szólni sem akartam senkinek, mert tök égő volt. Ezt követően beálltam a zuhany alá és csak engedtem a hasamra a meleg vizet, közben a fájások csak jöttek és jöttek. Miután végeztem, mehettünk a szülőszobára, ahová már András is jöhetett velem. felfeküdtem az ágyra, András mellém ült (vagy állt - erre nem emlékszem), bekötötték a branült (vagy kanült :) ), és rám kötötték Ádám szívhangját és a fájások erősségét figyelő készüléket. A fájások folyamatosan erősödtek, kaptam infúziót, nospat, majd felajánlották, hogy vajúdjak inkább a labdán. Először nem örültem neki, mert nehéz volt mozogni, de aztán mondták, hogy a labdán segít a gravitáció, én meg segítséget akartam. A fájások mért értéke már a 20-as számnál nagyon durva volt, és aztán volt ez 80-as is. (Nem tudom mi volt a legmagasabb értékem). Az idő baromi lassan telt, dokik követték egymást, közben mellettem már megszült a lány, András meg egyből rám is szólt, hogy ugye nem keseredek el, mert ott már megvan a baba! Nem, de baromi irigy voltam! András rengeteget segített, fogta a kezem, ült mögöttem, masszírozta a derekam, puszilgatott és irányította a légzésemet. Nem zavarta, hogy közben jött belőlem a magzatvíz, véreztem, ez egy tök más helyzet volt. Együtt küzdöttünk Ádámért. Igaz én már egyre inkább ott tartottam, hogy igazán elaltathatnának, és nem értettem, hogy miért nem veszik észre, hogy ez nagyon fáj és miért kínoznak?! Nem tágultam, így továbbra sem jutottunk el a kitolásig. András nyugtatott, lesz ez még rosszabb is, ne legyek türelmetlen. Hát mit mondjak imádtam érte nagyon... Közben a fájások már annyira erősek voltak, hogy a derekam szét akart robbanni. Egy-egy fájásnál nagy levegőt vettem, lassan fújtam ki, ahogy mondták és közben próbáltam kicsit nyomni is. Ilyen nyomások alkalmával már hörögtem (nem kiabáltam) a fájdalomtól, mire mondták, hogy "No ezek már azok a fájások lennek, közelítünk". Egy idő után már minden egyes fájás után elaludtam, András keltegetett, annyira kimerültem. Végül jött a felmentő mondat, hogy no még egy fájás a labdán és felfeküdhetek. Ekkor a szülésznő Bea és az orvos, Titanilla felvették a maszkot és előkészültek a szüléshez. Ekkor volt 4 ujjnyira kitágulva. Utólag tudtam meg, hogy kicsit meg voltak ijedve, hogy hogy lesz ebből szülés. Végül feldobtam a lábam a 2 lábtartóra, belekapaszkodtam és a következő fájásnál elkezdtek kézzel tágítani - nagyon fájt! Majd jött a gátmetszés, ami viszont egyáltalán nem fájt. Ekkor már kezdett elfogyni minden energiám pedig most volt rá a legnagyobb szükség. Jött még pár fájás, mondták, hogy ők már látják Ádám fejét - így most már még jobban akartam, hogy mondják mit csináljak amikor egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon feszít valami a két lábam között. Ez már Ádám feje volt. Nagy levegő, hang nélküli nyomás, gyors levegőcsere.... kb ezekre kellett figyelnem. Nem volt már erőm, mégis jött valahonnan a tartalék, nagyon akartam mint Ádámot mind a szülés végét. Ekkor babasírást hallottam és felemelték azt a csöpp kisfiút, akiért minden téren olyan sokat küzdöttünk. András a nyakamhoz borult és mindketten könnyes szemmel figyeltük a kis csodánkat. 
András elvágta a köldökzsinórt és a mellemre rakták Ádámot, aki abbahagyta a sírást, majd András elénekelte neki a "Mókuskát". Pár perc múlva Pacust elvitték András kíséretében, én pedig egy kis infúziós rásegítéssel - mert ez sem ment azonnal - megszültem a méhlepényt. Ezután összevarrtak, majd eltöltöttük az első egy óránkat hármasban. Család született! 





2012. április 28., szombat

"Így születtem" I. - elfolyt a magzatvíz....

2012. 04. 18. (szerda)

Tegnap éjjel 11 órakor, mikor már mindketten elvonultunk Andrással  ki-ki a maga fekhelyére, megtörtént az, amire már nagyon vártunk. Kb. a 10 percen belüli 5x-i pisilés után leültem a kanapéra és hirtelen meleg lé folyt a gatyámba. Elsőre azt hittem bepisiltem, de a fürdőszoba előtt a nadrágomat levéve láttam, hogy kissé  véres is lett, majd még mindig folyt valami a lábamon, és a földre is került 1-2 vizes-véres cseppecske. Egyből írtam egy sms-t Aliznak, hogy szerinte ez az-e már és van-e időm még borotválkozni. Annak ellenére, hogy ő még a kórházból haza kéredzkedett anno "megetetni az állatokat", nekem azt javasolta, hogy azonnal menjek a kórházba. Így nekiálltunk pakolni. Ja, természetesen Andrásnak hamarabb szóltam, mint Aliznak, kiabáltam neki, hogy szerintem elfolyt a magzatvizem, majd be is nyitottam a hálóba. Kómás fejjel már a farmernaciját húzta s engem nyugtatgatott, aki konkrétan totál be volt szarva, hogy akkor most ez valós, megyünk szülni???? Itt az idő? Biztos? 
Mivel fájásaim nem voltak, nem álltunk be a kórház udvarába, simán be tudtam sétálni. Meghívtuk a liftet, majd felértünk a 3. emeletre. András megnyomta a csengőt, felvették, majd közölte - ahogy azt a szülésfelkészítőn is tanították - "Jó estét! Esemény történt!" - én meg fogtam a fejem, hogy ez tök ciki volt! Aztán jött a szülés részleg előtti kaputelefon, amit csak meg kellett emelni, és már ki is jött egy kórházi dolgozó. Kérdezte mi történt, mondtam neki, hogy elfolyt a magzatvizem. Elkérte a papírokat, amiknek a felét sikerült otthon hagynunk a nagy sietségben, így András fordult értük vissza. Még jó, hogy csak 5 percre van kocsival a kórház. Aztán behívtak, a doki Fekete Zoltán volt. Rögtön kaptam egy kórházi hálóinget és már öltöztem is át vizsgálatra. A magztavizem folyamatosan csak folyt és folyt, jó nagy tócsákat magam után hagyva. Felvettek egy csomó adatot, majd elmentünk NST-re, ahol egy bő 3/4 órát töltöttem. Nézték a kicsi szívhangját, mozgását és nekem is nyomnom kellett egy gombot, ha éreztem a mozgását. Már negyed óra is eltelt, amikor rákérdeztem, hogy lehet ennyire béna vagyok, hogy nem érzem mikor kell nyomnom? Aztán kiderült , Ádám alszik. A szülésznő többször jól megrázta a hasam, infúzióst kaptam, de a kismanót nem igazán zavarta. Egyedül a 2 kockacukor elfogyasztása után lett kicsit aktívabb. Az NST után elköszöntem Andrástól - előtte felhozta a kórházi pakkomat is, kaptam egy ágyat és a doki azt mondta, hogy reggel folyt.köv., próbáljak meg aludni. Fájások nélkül addig nagyon úgysem fog történni semmi sem. Lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Izgultam, izgatott voltam, pisilni jártam lábam közé szorított lepedővel, folyamatosan folyt el a maradék magzatvizem, és furcsa volt életemben először kórházban tölteni az éjszakát. Ádámra gondoltam, a karácsonyra, nyárra, hiszen minden kicsit előrébb került, Ádám 3 héttel idősebb lesz akkor a korábbiakhoz képest. Eszembe jutott Aliz álma az április 20-i. Ádám megszületéséről és anyukám szintén április 20-i "jóslata." 

Így vártam a reggelt, tele izgalommal, hogy végre beinduljanak az események, hogy végre megszülessen Ádám, a mi kis Pacuskánk!

2012. április 25., szerda

Hamarosan...

Most még nagyon nem tudom, hogy mikor, de hamarosan megkezdem a beszámolót Ádám érkezéséről. Már itthon vagyunk, szokjuk az együttlétet és élvezzük az első együtt töltött perceket, órákat...

Nagyon szépen köszönöm a gratulációkat, köszönöm Aliz bejegyzéseit, beszámolóit, amit sikerült végigpityeregnem és a sok-sok kedves hozzászólást! Nagyon aranyosak vagytok, hogy így gondoltatok ránk és megoszthattuk veletek az örömünket! 

Pár napon belül én is elkezdem megosztani veletek az elmúlt pár nap izgalmait. :)


Baki Ádám megérkezett

Hatalmas örömünkre és még nagyobb meglepetésünkre KicsiFiúnk, Ádámunk, Pacuskánk 

2012. április 19-én 15:34-kor

a 37. betöltött héten 3130 grammal és 50 centivel kibújt a pocakomból! 









2012. április 16., hétfő

Fáradok, mégis csinálnám...

A hétvége gyorsan eltelt, takarítottunk, közben pihiztem, tegnap főztem, sütöttem. 
A vásárlásokat, hosszabb állást igénylő műveleteket már elég nehezen bírom. Megfájdul a derekam, húz és fáj alhasam. Fáradékonyabb lettem, de ugyanakkor meg folyton csinálnám is. Mindig van valami amit ki kell mosnom, vasalnom, át kell pakolnom, le kell törölnöm... Tudom, hogy többet kellene pihennem, de mit lehet tenni, ha közben hajt a motor?!
Ma reggel a párnákat álltam neki gépben kimosni. Kicsit tartottam tőle mit tesz velük a mosógép, de szerencsére nem törte bennük össze a szivacsot és a borús időjárás ellenére is szépen száradnak.

Visszatérve magamra, a nagy pocakom, és benne a nagyra nőtt babánk egyre jobban megakadályoznak egy csomó mindenben. Alig bírok fekvő helyzetből felülni, ha az oldalamon fekszem érzem Ádámot (sokszor csak a jobb oldalamon tudok feküdni). Kevesebbszer mozog de még nem kevesebbet. Inkább úgy fogalmazok, hogy többször alszik, de amikor fent van még mindig aktívan mozgolódik, fészkelődik. András nagyon nehezen viseli, hogy ilyen kevés helye van Ádámnak, s bár ez természetes, ő sajnálja, hogy már nem igazán fér el a pocakomban a kicsifiúnk. 
Érzem, hogy közeleg az idő, de mégis nehéz elképzelni, hogy pár hét és köztünk lesz Pacus. Tényleg nehezen fogom fel, hogy kisbabánk lesz. 


36 hét + 4 nap



2012. április 14., szombat

Még egy kép...


Felkerült a textil pelustartó is....



Úgy terveztem....

hogy mielőtt Ádám megszületik, felfrissítem a babakocsi huzatát. Bár kimosva, illatosan vettük, de azért mégiscsak porosodott, utazott a postával. Neki is álltam pár órája a műveletnek. Először nekiálltam újra ismerkedni a babakocsi újszülött funkcióival. Belehelyeztem a mózest, babahordozót, elölről hátra, hátulról előre állítgattam a tetejét, gyakoroltam az összecsukást, kinyitást, aztán nekiálltam leszedni a huzatot. Nekiálltam, de nem ment. Az internet és a babakocsi között rohangáltam 1 órán keresztül, végül nagy nehezen - és nem a net segítségével - a bébi hordozóról leszedtem a huzatot. Azt még nem tudom hogy fogom visszarakni, de leszedtem. Aztán a mózessel is próbálkoztam, amiből igazából a merevítőket nem tudtam kiszedni - nem tudtam, mert nem mertem feszegetni. Ott hagytam és megpróbálkoztam a babakocsi sportrészével. Ez volt a leggázosabb. Andrást kértem segítsen, ő rájött, hogy kell, de annyira nehézkesen ment a dolog, hogy mondtam neki, hogy most hagyja abba, és hagyjuk a fenébe, mert ha leszedni ilyen nehéz, hogy rakjuk majd vissza. Végül a mózest ő simán megoldotta így pont az a 2 dolog (babahordozó és mózes) amiben a legelején utazni fog Ádám fel lesz frissítve.


Amúgy ma is sokat éreztem a hasam alul és a derekam is fájdogált. Délután kicsit szundítottam, előtte Ádám szétrúgta az oldalam és hatalmas hullámokat csinált. Most ő is pihizik.... amúgy furi, de érzem, hogy közeleg az idő. 


2012. április 13., péntek

Ez már olyasmi?

Korábban talán már írtam, hogy ilyen menzesz előtti görcseim vannak. Egyáltalán nem fájdalmasak - csak érzem, pont ugyanolyanok mint amikor anno már nagyon meg akart jönni. Nos ez kb. egy hete van, és ehhez tegnap este társult más is. Ugyanúgy jött a görcsöcske, kicsit erősödött is, aztán egyszer csak a hüvelyemben éreztem olyan feszítő, szúró, megfogalmazhatatlan érzést. Ez kb olyan fél percig tartott, majd kb. olyan 10 perc múlva újra jelentkezett, és még kb 5-ször megismétlődött. Nem kellett kapaszkodnom még semmibe és a könnyeimmel sem kellett küszködnöm, egyszerűen csak kellemetlen - de még elviselhető volt. 

Szóval azon gondolkoztam, hogy már alakulnak ott bent a dolgok és hogy az emberi test mennyire csodálatos, hogy tudja, hogy mikor mi következik. Hiszen úgy tűnik elkezdtük a rákészülődést Ádám érkezésére. Ezt már csak ő tudja, hogy ez a rákészülődés milyen hosszú lesz. :)


Még nem a végleges, de alakul... :)




2012. április 12., csütörtök

Csoki mizéria

Csak úgy érdeklődnék, hogy másnál is volt ilyen, hogy "ölni" tudna a csokiért? Na jó, ennyire nem orvosi az eset, de egyfolytában csokit ennék 1-2 hete. Mogyorós csokit, milka csokit, kindert, sport szeletet..... emellett a hagyományos, klasszikus csokitorta után fáj a szívem. Nem tudom miért kívánom ennyire, ráadásul a terhesség elején abszolút nem hoztak lázba az édességek, most meg.....  És nem elég egy csoki, mert enném szüntelenül. Csak azért nem teszem, mert nem veszek itthonra. Leszámítva a jó pár darab sport szeletet amit a szülésre vettem tegnap... khmmmmm.... hát már csak 1 van belőle. Azt hiszem felesleges pótolnom.

36. hét

Libabőrös leszek a gondolattól, hogy eljutottunk a 36. héthez és egyben a szemem is könnyes lesz. Valószínű egyre többször fogja elhagyni a számat az a gondolat, hogy mindjárt finisben leszünk, mindjárt megszületik Ádám, mindjárt igaziból is anya és apa leszünk, és mindjárt velünk lesz az a kis csoda, akire annyi éven keresztül vártunk. Közben néha eluralkodik a káosz, a félelem és a pánik hangulata, a vajon minden megvan-e már amire szüksége lesz a kincsünknek. Egyre többször nézünk össze Andrással és csak annyit mondunk, hogy "pár hét", és úgy mosolygunk egymásra, olyan boldogan, olyan igazi, őszinte mosollyal.... Várjuk ezt a kis szarost, hogy óvhassuk, szerethessük őt egy életen át! Terveket szövögetünk az együtt töltött pillanatokról, a jövőről, olyan igazi családi terveket....