Kórházi napok

A szülés után a kórházi ottlétünk is pozitív emlékekkel zárult. 

A 317-es szobát kaptuk a fürdővel-wc-vel szemben, az ajtóhoz közelebbi ággyal. A szoba még üres volt. Mondta Gyöngyi, hogy sajna nem ígéri, hogy nem kapok szobatársat, de mondtam neki, hogy nem gond, én nem bánom, jobb ha az ember nincs egyedül. 

Viki még elkísért - pedig szegény de ment volna már a kislányához - hozott nekem egy kávét (most biztos sokan húzzák a szemöldöküket) aztán elköszöntünk. Hívtam anyuékat, hogy ha jönnének, akkor 5-ig érjenek ide, mert addig van látogatási idő és hozzanak nekem vizet, mert nagyon szomjas voltam, és croassan-t - mert éhes is. :) Aztán hívtam Andrást, Aput, András anyukáját és bepakoltam a szekrénybe. Benézett egy nővér, kérdezte is (normálisan), hogy "Maga meg mit csinál, nem most szült? Inkább pihenjen!". Hát az nem ment. Pedig nagyon álmos voltam, és fáradt, de pörögtek a gondolataim. 

Aztán megjöttek anyuék és Ádám futott oda az ágyhoz, nézte Bálintot, mosolygott és közben láttam a mosoly mögött a zavartságot is. Kb. negyed órát voltak, az elválás rossz volt, sírt. Sírtam én is az ágyamon, de aztán anyu hívott, hogy már minden oké, elterelte a figyelmét, elmentek vonatozni a plázába.

Bálint elég aktív volt, sokat volt cicin és éjjel is szopizott többször is. Úgy tűnik annyira ő sem fáradt el a szülésben. :) 

Éjjel még kaptam egy szobatársat, Mónikát és kislányát Emmát. Szimpatikus volt, végig jól elvoltunk, sokat beszélgettünk.

Anyuék jöttek minden alkalommal hozzám. Ádám először mindig nagyon bújt, aztán meg túlságosan felbátorodott és jóformán eladta a kórházat. Egyszer a szülőszobáig futott, ahol be is lökte az ajtót. Loholtam utána, anyu kezében ott volt Bálint. Szerencsére senki nem szólt meg, de én elég kellemetlenül éreztem magam. Amikor elmentek anyuval, mindig kicsit sírt, de kb. csak a folyosó feléig tartott.

A kaja végig jó volt, de most is kellett a pótlás, mert folyton éhes voltam. A folyadékpótlással nem volt gond, a 3 liter alsó hangon mindig megvolt. 

A fürdőt felújították, nagyon szép lett. Én nagyon sokat jártam zuhanyozni, volt, hogy egy nap 4-szer is elmentem. Izzadtam, a gátsebem miatt is, meg hát közel is volt most nagyon. 

A peluscserével szenvedtem, főleg az elején, amikor a magzatszurkot kellett még leszednem Bálint fenekéről. Az öltöztetés sem volt egyszerű, de Bálint felvétele, fogása egyáltalán nem okozott gondot. 

A súlya 2 napig csökkent, a hazabocsátásunk reggelére kezdett el emelkedni (3700 grammal született, aztán 3600, 3500, 3470, és végül újra 3500 - ez lett a hazabocsátási súlyunk is.)

Besárgulni nem sárgult, csak nagyon minimálisan. Azzal nem kellett szerencsére csinálni semmit. 

A kórházban megkapta a BCG oltást, volt anyagcsere szűrés, a csípőszűrést viszont  nekünk kell megejtenünk, mert az csak hétfőnként szokott lenni a kórházban. Így majd megyünk szakrendelésre 1-2 héten belül. 

A dolgozók jó fejek voltak, senki nem szólt be, mindenki kedves volt. A kórházban pangás volt, volt egy csomó üres szoba. Nem sok kismama szült az idő alatt amikor bent voltam. A wc-ben sem dohányzott most senki, szerencsére a kismamák összetétele is normális volt. 

Minden reggel jött a szokásos vizit, a dokim is látogatott minden nap. Látogatási idő 10 és 11 között, valamint 14 és 17 óra között volt. A szobákba nem lehetett bemenni, ezt sokan nem tartották be. Mi igen a szobatársammal. Nem mondom, hogy egyáltalán nem jött be anyu és Ádám, vagy Mónika rokonai, de nem ott töltöttük az időt, általában csak 1-2 percig tartottak ezek a bentlétek. 

András kedden este ért haza. H.Z. nagyon jófej volt, mert amikor mondtam neki, szólt, hogy jöjjön be nyugodtan hozzánk András, szól az ügyeletesnek, hogy engedjék be. Jött is hozzánk András. Előtte másfél órán keresztül szoptattam Bálintot, hogy nyugi legyen, mégis végigsírta a találkozást. Vártam Andrást a váróban, néztem a liftet, aztán oldalról érkezett lépcsőn, katonaruhában. Nagyon jó volt újra meglátni, könny szökött a szemembe. Persze nem volt ez amolyan filmekbe illő találkozás. Bálint sírása, a helyszín azért ezt nem hozta ki. De jó volt végre találkozni. Nem volt sokat, kb. 10 percet, mert Bálint nagyon sírt, így hamar elköszöntünk. Másnap délután együtt jött be anyuékkal (délelőtt munkahelyére kellett bemennie) és akkor végre magához ölelhette Bálintot is. Ádám meg az ölemben aludt egy órát. :)

Én elég gyorsan regenerálódtam. A gátsebemre rá tudtam ülni hamar, és nem is az, inkább az aranyerem fájt nagyon. Az durván kijött, nagyon szenvedtem vele. Nem is tudtam székletet produkálni - szerintem pszichésen nem ment, féltem, hogy fájni fog - amire kaptam is hashajtót. 

Csütörtök reggel jött a dokim az utolsó vizsgálatra. Reggel érkezett, ügyelet után. Szegénynek nagyon álmos feje volt. Mondta, hogy menjek vele, megvizsgál. Felkaptam a kis borítékot, amire egyébként tök rávoltam parázva, hogy hogyan, mikor adjam oda, mit mondjak.... nem szeretem az ilyet, pedig a dokim nagyon meg is érdemelte. Szóval vittem a kis borítékot a "Megérkeztem" képeslappal és benne a pénzzel a kezembe, tök zavarban voltam. Bementünk egy kis vizsgálóba (az újszülöttesek irodájából nyílt) és ott egyből oda is adtam, megköszönve a munkáját. Megdicsért újra, majd ránézett a sebemre, minden rendben volt. Így én utamra lettem bocsátva, csak a zárójelentésemre vártam. Bálint hazamenetele is kiderült olyan 11-12 körül, amit közöltem is anyuval. Ő jött értem Ádámmal, mert Andrásnak Kecskemétre kellett mennie visszaszűrésre. 

A hazamenetel előtt másfél órán keresztül szopizott Bálint, mégsem tudtunk elindulni amikor anyuék megjöttek. Csak sírt, cicin akart lenni. Kicsit már ingerült is voltam, és mondtam is anyunak, hogy amint hazaérünk megyünk cumit venni, mert ez így nem lesz jó. A bébihordóba alig tudtuk bekötni, melegem volt, izzadtunk. Bálintot is túl öltöztettem, szakadt róla a víz a kocsiban. Beültem hátra a 2 gyerek közé. Bálint üvöltött, Ádám meg sem mert szólalni. Rá sem mert nézni az ideges anyukájára. Jajj, úgy sajnáltam, el sem tudom mondani. Egyébként szegény Bálintot szinte végig Ádámoztam a kórházban, de nagyon durván. Úgy is szóltam neki, Ádámként beszéltem róla. Nem győztem magam javítani. :)

Ádám távolléte végül nem viselt meg annyira, és szerencsére ő is jól elvolt anyuval, aztán a hazaérkező apukájával is. Azt hogy aztán hogy később Ádám hogyan viselkedett, már itthon, az más tészta... írni fogok erről is. Sajna nagyon is megérezte ő a változást...